A vallástörténet a 19. században szerette kiemelni a szerzetesség előzményeit más vallásokban, ahol a cél szintén a lélek felszabadítása az istenivel való kapcsolatra, úgy mint a buddhista szerzetesek, az esszénusok, a therapeuták (Philón), a sztoikusok (visszavonultság, vagy a neoplatonikus szemlélődés), a Szerapisz-templom „remetéi”. De ezen elemek egyike sem tudja megmagyarázni a szerzetesség több helyen egyszerre való feltűnését. Másrészt az első monachusok nem voltak művelt emberek, honnan tudtak volna ezekről a példákról. Deák Viktória Hedvig OP: Egyháztörténelem I. Sapientia Szerzetesi és Egyháztudományi Főiskola. Jegyzet. Budapest, 2005. 55. o.
Szolgálat 9. (1971) |. library.hungaricana.hu. (Hozzáférés: 2020) Csizmazia Piacid: A monasztikus élet mai irányai, 36–43. oldal „A II. vatikáni zsinat (1962–1965) után a mai monasztikus közösségek nagy többségében, kontemplativ vonalon is, nagyobb a készség és vágy a világ felé való pozitív kinyílásra, fokozott szeretetszolgálatra; az egyház és az emberiség nagy szándékaiért való imádságon és áldozat-felajánláson túl közvetlen találkozásra, megértésre, emberi szolgálatra is.” Ennek értelmében pl. lelkigyakorlat, lelki gondozás formájában vendégeket is fogadnak közösségükben.
